Lakomázó rómaiak Az ókori irodalom böngészése bárkit meggyözhet róla, hogy a rómaiak nagyon szerették a hasukat. Falánkságuk kielégítése igen sok idejükbe és pénzükbe került, hiszen a rómaiak igazán megadták a tiszteletet az evésnek és az ivásnak a híres római lakomákon, a tavasz érkezését köszöntö Saturnáliákon, amit Saturnus, a mag istene tiszteletére rendeztek decemberben, vagy a Lupercaliák-on februárban, amelynek hagyománya visszanyúlik Romulushoz és Remushoz. Ilyenkor mindenütt az evés örömeinek éltek, büntetlenül folyt a tobzódás, a féktelen mulatozás. A datolyaitaltól kezdve a részegítö vörösborokig minden az asztalra került, a füszerek Keletröl, a liszt Egyiptomból, az olaj spanyol földröl, a híres osztriga pedig az angoloktól érkezett. Nem egy esetben törvényekkel kellett szabályozni a lakomákkal járó pazarlást., Cato például elrendelte, hogy csak "nyitott kapuk és ajtók mellett szabad étkezni", meghatározta a vendégek számát, de azt is, hogy mennyit lehet költeni az evésre.
Téves azonban az a feltevés, hogy az ókori Rómában a polgárok lakomáról lakomára jártak, és hajnalig tartó tivornyákon vettek részt. A valóságban az egyszerü emberek gyakran kenyérhez sem jutottak, így az igazi lakomáknak csak kevesen lehettek részesei. Annak, hogy mégis ezekröl tudunk a legtöbbet, az az oka, hogy a fennmaradt irodalmi alkotások csak ezekröl beszélnek, illetve sokak számára ez volt az olyannyira áhított életforma, melyet követni kell. Vagy éppen megvetni. Seneca szerint ugyanis ezek az emberek csak "azért esznek, hogy hányjanak és hánynak azért, hogy egyenek." A bélpoklos rómaiak egy-egy nagyobb lakomát követöen libatoll segítségével gondoskodtak a megkönnyebbülésröl.
Mindenképpen külön kell tehát választanunk a gazdagok és a szegények étkezési szokásait. Az egyszerü emberek, ha kifogytak otthoni ételeikböl, igyekeztek meghívatni magukat ebédre patronusaikhoz. Gyakran kihasználták ezt az igényt politikai célokra a hadvezérek, császárok ingyen ételosztással. A nagy diadalmeneteknek pl. közlakoma volt a zárórésze. Közlakomát vallási ünnepek alkalmából is rendeztek, ezeknek eleinte daps volt a neve, majd a köztársaság korában epulum-nak nevezték. Az étkezés általában otthon, esetenként vendégségben, fogadókban, kocsmákban, lacikonyhákban, lepényárusoknál folyt. Az ókorban mindig nagy szerepe volt a vendégbarátságnak. Ez abból is látszik, hogy ezeket a látogatásokat olyannyira számon tartották, hogy még nemzedékek múltán is emlékeztek rájuk. A vendég, kinek érdekes történeteit szívesen hallgatták a háziak, Iuppiter oltalma alatt állt, s minden jóval ellátták, távozáskor pedig ajándékokkal halmozták el. A vendégbarátsággal való visszaélés a legnagyobb gyalázatnak számított.
Különleges vendéglátási forma volt a ícaninum prandium (= kutya lakomája). A nevét onnan kapta, hogy ekkor nem ittak, mert a kutya sem kívánja a bort. Egy másik fajta vendégeskedés is volt, a symbola, mely a mai piknikhez hasonlított leginkább. Az étkezés a korai idökben a ház központi helyiségében, az atriumban folyt. Itt egy köasztal (cartibulum = edénytartó) állt. A köztársaság korában már ebédlök, tricliniumok voltak. A rómaiak fa- vagy kökereveten, bal könyökükre dölve, félig fekve helyezkedtek el egy alacsony, négyszögletes vagy kerek asztal körül. A heverök három oldalról fogták közre az asztalt, a negyedik oldalt szabadon hagyva a közlekedés és a tálalás miatt. A kereveteket puha takarókkal fedték le, és párnákkal tették kényelmesebbé. A korabeli írók szerint kizárólag a könnyüvérü nök vetemedtek arra, hogy végigfeküdjenek az asztal mellett. Azt, hogy ki hol helyezkedett el az asztal körül, szigorú szabályok írták elö. A középsö kerevet jobb széle volt a díszhely, és a házigazda jobb oldalán foglalt helyet a díszvendég. Az íratlan szabályokat azonban már akkoriban sem tartotta be mindenki. Az asztali készletek, tálak, tányérok régente fából, égetett agyagból készültek. Etruszk és görög hatásra aztán késöbb elterjedtek (föleg a gazdagoknál) a fémböl, söt, a nemesfémböl való tálaló- és étkezöedények. Volt egy sajátosan római jellegü kerámiafajta, melyet az ókor porcelánjaként emlegetnek: a terra sigillata. Az edény vékony falú, sötétpiros, fényes felületét a mindennapi életböl vett jelenetekkel díszítették. Egy ilyen, 12 darabból álló terra sigillata-készletet találtak pl. az antik Gorsium (ma: Tác) területén. Ez az ókorban szokásos edényekböl áll: 4 db catillus (lapos tál), 4 db paropsis (nagy csésze), 4 db acetabulum (kis csésze). A sigillatákon gyakran találunk bekarcolt, kurzív írással készített feliratokat, melyek a tulajdonos nevét mutatják, akik szívesen jelölték meg kedvenc edényüket.
Az ókori irodalom böngészése bárkit meggyözhet róla, hogy a rómaiak nagyon szerették a hasukat. Falánkságuk kielégítése igen sok idejükbe és pénzükbe került, hiszen a rómaiak igazán megadták a tiszteletet az evésnek és az ivásnak a híres római lakomákon, a tavasz érkezését köszöntö Saturnáliákon, amit Saturnus, a mag istene tiszteletére rendeztek decemberben, vagy a Lupercaliák-on februárban, amelynek hagyománya visszanyúlik Romulushoz és Remushoz. Ilyenkor mindenütt az evés örömeinek éltek, büntetlenül folyt a tobzódás, a féktelen mulatozás. A datolyaitaltól kezdve a részegítö vörösborokig minden az asztalra került, a füszerek Keletröl, a liszt Egyiptomból, az olaj spanyol földröl, a híres osztriga pedig az angoloktól érkezett. Nem egy esetben törvényekkel kellett szabályozni a lakomákkal járó pazarlást., Cato például elrendelte, hogy csak "nyitott kapuk és ajtók mellett szabad étkezni", meghatározta a vendégek számát, de azt is, hogy mennyit lehet költeni az evésre. 
Az étkezés általában otthon, esetenként vendégségben, fogadókban, kocsmákban, lacikonyhákban, lepényárusoknál folyt. Az ókorban mindig nagy szerepe volt a vendégbarátságnak. Ez abból is látszik, hogy ezeket a látogatásokat olyannyira számon tartották, hogy még nemzedékek múltán is emlékeztek rájuk. A vendég, kinek érdekes történeteit szívesen hallgatták a háziak, Iuppiter oltalma alatt állt, s minden jóval ellátták, távozáskor pedig ajándékokkal halmozták el. A vendégbarátsággal való visszaélés a legnagyobb gyalázatnak számított.
Az étkezés a korai idökben a ház központi helyiségében, az atriumban folyt. Itt egy köasztal (cartibulum = edénytartó) állt. A köztársaság korában már ebédlök, tricliniumok voltak. A rómaiak fa- vagy kökereveten, bal könyökükre dölve, félig fekve helyezkedtek el egy alacsony, négyszögletes vagy kerek asztal körül. A heverök három oldalról fogták közre az asztalt, a negyedik oldalt szabadon hagyva a közlekedés és a tálalás miatt. A kereveteket puha takarókkal fedték le, és párnákkal tették kényelmesebbé. A korabeli írók szerint kizárólag a könnyüvérü nök vetemedtek arra, hogy végigfeküdjenek az asztal mellett. Azt, hogy ki hol helyezkedett el az asztal körül, szigorú szabályok írták elö. A középsö kerevet jobb széle volt a díszhely, és a házigazda jobb oldalán foglalt helyet a díszvendég. Az íratlan szabályokat azonban már akkoriban sem tartotta be mindenki. 
Az asztali készletek, tálak, tányérok régente fából, égetett agyagból készültek. Etruszk és görög hatásra aztán késöbb elterjedtek (föleg a gazdagoknál) a fémböl, söt, a nemesfémböl való tálaló- és étkezöedények. Volt egy sajátosan római jellegü kerámiafajta, melyet az ókor porcelánjaként emlegetnek: a terra sigillata. Az edény vékony falú, sötétpiros, fényes felületét a mindennapi életböl vett jelenetekkel díszítették. Egy ilyen, 12 darabból álló terra sigillata-készletet találtak pl. az antik Gorsium (ma: Tác) területén. Ez az ókorban szokásos edényekböl áll: 4 db catillus (lapos tál), 4 db paropsis (nagy csésze), 4 db acetabulum (kis csésze). A sigillatákon gyakran találunk bekarcolt, kurzív írással készített feliratokat, melyek a tulajdonos nevét mutatják, akik szívesen jelölték meg kedvenc edényüket. 
